Bábel tornya

Mosolygott s tőrbecsalt a századvég lassú tánca, 
a kifáradt gyertyacsonk végén már csak langymeleg indulat, 
kihűlt az asztalon a vaj s pirítós reggeli románca, 
cipőt kötni tanul a mezítlábas öntudat. 

Szökni próbál nyirkos utcák verejtékes szövevényén, 
kerteken át, hontalan rétek didergő havasán, 
s tengődni kényszerül a gazdagok kukacos kenyerén, 
s veszni a jómódú veszettség baldachinos pamlagán. 

Láttam én az oltalmat, zsenge volt és savanyú,  
akár a kacifántos békanyál a nádas foga között, 
kuporgott a sarokban, a magány rágta és ette a bú, 
mint csupán meghalni fogant spártai újszülött. 

Körbeültük a csendet, s űrt, mi apró lángon lobogott, 
tágult, s taszított maga felé, mint a szikkadt szomjúság, 
s csak borogatta, csókolta a drága lázas homlokot, 
s ringatta rideg álomba a szerelmes haláltusát. 

Előtted állok. Zsebemben egy fecnin
a szótlan vallomás, mint száraz morzsa,
s nem is lesz nála különb sorsa,
elporlad s elfelejtem,
tán idővel még szúrni fogja zsebemben
a tenyerem…

Nem voltam jó gyerek,
nem voltam rest magamért élni
álmot, hol csak nekem nem fájt az ébredés,
s hittem hazugságba ringatni a csendet; nem kevés.
S elegendő vigasz a korsó pereme,
egy álmok kovácsát ugyan ki szeretne?

Üres vagyok akár a hinta, ki elvetélt,
s a szélben ringatózva siratja gyermekét,
s láncon lógva nyikorog, mint egy darab fájdalom,
de hangját keblébe temeti a hullámzó Balaton…

Felkelni másnap is kettős játszma,
hisz élni kell, de élni kell hiába.
Untam a reggelt, mint a harang, kit értelmetlen
akasztottak, s egy életre lógni hagytak…

Rám könyökölt a reggeliző asztal,
s csak úgy csipegetve majszolta vézna énem,
a belét kirágta, héját meghagyta s nagyokat
kortyolt utánam a cukortalan keserűségből…

Én már csendben tűrtem, mint egy harmadik
csapást nyakamon, s negyedik lett volna a kegyelem,
de mit ér már egy csonk neked, nem igaz gyermekem?
Hogyan öleld meg a vérző haláltusát, hogyan csókolj
vértelen ajkakat?

Nincs élő izom s hús, mi könyörögni tudna, hiába az acél
akarat!

Mestermű lettél, már előre rozsdás búgócsiga,
igazi emlék. Egy üveggolyó.
Abból is csak a repedés, a mélyéről a sikoly,
egy bamba lyuk a gombon, letépnivaló zsinór…

Egy fütty vagy a fazékból gőzölgő lelkem
tüzén, égre mászó kottázatlan ária,
de perzselt vigaszt morzsolva fölénk,
már hasztalan a csinovnyik halála…

Függöny le. S újabb napra virradt a várakozás,
gyászruhába bújt a péntek,
újabb napok, s éjszakák mik
nélkülünk éltek…

Vétkek, mik megőszültek, elévült első
pillantás, nagyapára vénült gyermeki mosoly,
mi pislákolt, mikor csak lárva volt a szembogár,
s életet álmodni nem volt komoly…

S a szavak csak giccses játék, csecsemő
kezébe való, hogy rázza, rágja, eldobálja,
hogy ne értse, csak nyálasan cibálja,
de akár a cumi, oly idétlen felnőtt szájba…

Néma leszek s kérlek,
hajítsd velem szavaid a homályba…

Csak egy nyom vagy, dögszagú spiritusz,
fehér bőrön verejtékes igazság,
min nyomot hagy az elhízott embriópóz,
mit elsorvadni szülnek manapság-

a világra, a glóbusz köré levetett
göncnek, Göncölnek a kiságy fölé,
hol peckesen adnak helyet a csillagok,
születni, s lehullni látszanak örökké…

képlékenyek, mint a frissensült tanulság
oly finom ujjaid között s nyelved hegyén,
tenyerén a jómódú mosolyodnak, te elit
ráncokkal teli szüntelen tünemény!

Magasztos benned a csend akár az Özönvíz
repedt akvárium peremén,
honnan levetni magát gyáva az
ájtatos teremtmény,

s kell nekem a vétójog a holnaphoz,
s kellett volna a mához,
kellene a szóhoz, hogy imádkozz,
s parancs, hogy:
átkozz!

só, bors a tájhoz, íztelen a távol,
s te felolvasol benne, nyikorgó
karosszék völgyedben, s elterül
lábad alatt, dorombol a  selymes folyó…

gyalog érek hozzád, üzemen kívül a felvonó,
s megpihenni látszik alattam a lépcső,
támaszként dől rám a vénülő korlát,
értelmetlen versenyre buzdít az árnyék,

a szándék a harcra, tajtékzott kudarcra,
s csak süvít arcomba arca:

Sorvadj el mihaszna!

Fűzfakérgű lelkemmel elnéztem a folyót,
a habok közt a csintalan operettháborút,
millió Sztanyiszlavszkij könnyet,
mit a tenger felé sodort…

…átsóhajtom magam a vézna túlsó partra
néma türelemmel, csóknyi lassúsággal,
hogy csak úgy belerozsdáll a túlpart asszonya,

mit talán csak a délibáb kacsint felém,
pusztán összefércelt lidércnyomás,
s kettőnk közt a távolság
csobogó látomás.

Téged csupán a kedvemből gyúrtak,
egy esti hangulatból faragtak odaátra,
hátha marad még belőled egy maréknyi mára…

De elporladsz, mint ladik a láthatáron,
ki lebugyog kacagva a világ szegletén,
s utánad korhadok, hogy együtt csámcsogjunk
az enyészet penészes kenyerén…

Felcsaptam színésznek,
felöltöm a boldogság
kosztümös maskaráját,
csak néznek, s ítélnek
az elhitt veszendőség,
szűk kavalkádján át.

Keringő a bálban,
színházi homályban,
a szünet is hazugság,
bársonyos szemfényvesztés.

Mögötte állok, álarcos árnyék,
tapsok csókjával de egyé válnék,
mik játékom dicsérik.

Mást lát a tükörben,
bennem, ki engem keres,
felcsaptam színésznek:
álarcom eltemess!

Felcsaptam színésznek,
a nézők ítélnek.

Szűk világba korcsosult,
megunt ütemek kusza hada
bolyong, s tombol köröttem,
mint kifacsart, vidám-harsona…

…s csókkal ébreszt, és felriaszt,
vigaszt a koppanásnyi csendbe
csak épphogy lehel ajka,
s zúg a téboly újra, elfeledve

minden mást a tarka világban,
hibátlan hittel, érted élő szókkal,
mik talán mégsem halandók,
s ha rámnevetsz, a végtelenbe inal…

…s tágas karokban elnyúlva lágyan,
lelkem csak halványan súgja neved…  

Harag is volt csonka kézben,
elhagyott, merev indulat
s ki tudhat, mégis merészen,
szinte fájva, szúrva tagadhat…

S gyermekélet sírógörcse
halt meg kicsit néha érte,
s lágy szavakkal, búcsúcsókkal
hamvaiból körbenőtte…

Majd árnyékára ráhasalt,
apró- buja ölbe fonta,
szeme elől sosem szaladt
a viasztestű múltba… 

Nem tagadta, belevéste
porladós, kőtestébe,
nem tagadja, hideg rázza,
ahogy mosolyt rejt zsebébe…

Emlékekből kifaragta,
párna alatt megcsodálja,
szót nem küld a kék magasba,
s néma lelkét csak ő utálja…

Élni nem mer, kényeskedve
szüli búját minden este,
s vele alszik átkarolva,
s együtt halnak könnyeikbe…

Kézen fogva lábak között, kikacsint egy félszeg mosoly,
csorba tükör visszhangjában ugyan az sem komoly…

Zsebre vágott csalfa kézben, csalfa szándék tombol,
csendre intett, csaló percben nem gondol, csak gombol…

Végigszalad dombokon, szépet súgva hízeleg,
levetkőzi mindenét, de testek nélkül didereg…

Lenyelt nyelvvel szabadlelkű, vak monstrumot játszik,
de hajnal után habok közül szoknyák után mászik…

Szögre tűzött büszkeséggel fejet hajt a vágynak,
nyelve mindig azt dúdol, amit tőle várnak…

Színesre fest valóságot, napfényt, holdat árnyal,
fátyolba rejt kóbor percet szende némasággal…

Kecses léptet, karcsú mosolyt képzel, és közben
szenvedéllyel szenderül az ezredik ölben…

Kormos kéz mozgatja suttogó cérnaszálon,
huzat tépi néha, csak hogy meg ne álljon,
cibálja, rántja, apró babakeze bánja,
de panaszra csak nem áll porcelánszája.

Sötétből kilépve szárnyal fel a magasba,
rongylába alatt megremeg a rivalda,
feszül a zsinór, feszül a szövet s varrás,
sikít még utolsót az árva szakadás…

Elgurul a gomb, megvakul a rongybaba,
örökéj lesz az ő csöndes, új otthona,
s porba fullad lelke, már senki se bánja,
de panaszra csak nem áll porcelánszája…

Én élek helyetted, míg te álmodsz rólam
holtan, a fényben föld alatt megvakultan,
oldaladra fordulsz, szenderülsz a kemény fán,
s netán ha kopognak koporsód ajtaján,
félve nyitsz szemet az álmatlan világra.
De hiába,
ki lelkünkre a csomókat hányta,
nem ég már neki Prométheusz lángja.

Én még élek, e világon járok nyomtalan,
s ha bevillan egy vágy irántam sehonnan,
te jutsz majd eszembe, s letaszítom torkomon
forrón azt a falatnyi jóérzést gondolom,
vagy csak markomban tartom, míg ki nem hűlsz.
Majd szenderülsz a kemény fán,
s tudod, többé nem kopog senki tán
koporsód porladó ajtaján… 

Beletúrt a csendbe egy zongora,
érchangja idegen s mostoha,
szétgurultak lusta dallamok,
oly halkak, akár a haldoklók.

A kíváncsi visszhang kóborol
saját szavába vágva. Sehol
nem lel már a csend nyugalomra,
egyre csak dúdol egy zongora.

Lágy altatódalt búg a Napnak,
és ringatózva kialusznak
az utolsó gyengéd sugarak,
mik az ablakon belopództak.

Beletúrt a csendbe egy árva zongora,
a Hold fényével keringőzik dallama.
Táncra kel az éjjeli szellő, s a huzat,
libabőrrel simogatja a dalokat.  

Álmatlanul vergődik a csend,
csak zsong a feje s füle cseng,
de nem hagy alább a zongora,
billentyűk vágtató ostroma.

Beletúrt a csendbe egy zongora,
úgy ordít, majd megszakad torka,
hányja a dalokat halomra,
hangjától remeg a ház fala.

Beletúrt a csendbe egy zongora,
özönlik lelke a dalokba,
s hangja száll, illatos pipafüst,
csak fortyog, bugyog akár az üst.

Hiányzik a csendnek a hangtalan homály,
már könnyei gyűlnek, mint hajnali dagály.
Visszasírva gondol a néma napokra,
mígnem beletúrt a csendbe egy zongora…

Mind csak nézik egymást nyálukban tobzódva,
vérbe fojtva s haragját ajkak nélkül hazudta
ez a kígyózó sor a giotine előtt,
mígnem a végzet végre nyakukra köpött.

De ők csak forgó szemmel álmodnak szépet,
férget, mi talpával emberekre lépett,
s elbomlik, eloszlik a füstben szerteszét,
s csak kesereg: Isten megette kenyerét…

Intarziás aranyfejek sakkot játszva szülnek
haldokló jövőt, s reményt a lenti népnek,
kik érzik, a játszmában ők mit sem érnek.

S e korcs világ urai üvegcsékben állnak,
egy poros polcra születtek rongyos bábnak,
hol már csak könyörgő könnybe fúlva várnak,
s várnak…

Holnapra elmúlik a kusza utakra
tévedt özönlés, csak a porfelhő marad
s fuldokolva, köhögve távol utasa,
nyáladzó, gyermeki lét, akár a harmat.

Csalódva bámulja a magányos lábnyom
s csendes, eltaposott ösvény hátrahagyva,
elnyúltan, terpeszkedve a láthatáron
s elsüllyed a vándor sáros akaratba.

Holnapra eltűnik, feledésbe merül,
mint ki nem ejtett szó gondolatok között,
mint ki nem lőtt, haszontalan puskagolyó,
ki a harcok végén hősnek nem öltözött.

Nem látni már, nem látni már rég,
elnyelte a falánk messzeség,
megpihent talán, nem is él már rég,
ott, hol földet ér messzi-messzi ég…

Torkomon a hurok, mint fogolynak
úrvacsora: férges koszt, s másnak csoda,
kinek száraz morzsa,
másnak hozzá tálca
a Biblia…
de csak egyképp földelnek el:
akár a kutya…

S helyettem a kötél nyüszít, ahogy
farkát tépi a sajgó hátú bitófa,
ki csak igazságot oszt
kilóra,
becsülettel ingyen;
s marad saját odvas lelke
adósa…

Félreüt az ágyúlelkű gyászharang
s táncra kel testemmel a kínhalál,
beront fájdalmam küszöbén,
nem kopog vagy szalutál,
s mint szalonspicc a művészben,
folyik szét fejemben
a ködhomály,
s elringat a szellő a sajgó hátú
bitófán…

Bor is meglesz s csalfa mosoly félre,
egymagam az álmok útján délre.
S tenger is lesz s kacagó habjain túl,
ahol vágyba roskadt büszkeség az úr,
és sírhat kicsit minden este
a csalódásnak bűzös tetve.
Majd beleremeg az éjszakába
pár testes sikoly füstös árnya,
szenderül s nem riad fel, csak tűr az új világ,
altatóként hallgatja, hogy csontot, porcot rág
az éj leple valahol,
s hogy valaki meglakol,
ki csak hitte, ő jobb sorsot érdemel,
s most meggyalázott kegyelmért térdepel.
Csók is meglesz, de gazdát cserél a méltóság,
szenderül s nem riad fel, csak tűr az új világ,
és inget vasal lelkem mára,
mert ugye hiába, de hátha,
egy mosoly vagy kézfogás rámtalál
vagy csak apró nevem egy lap alján,
kicsit vágytam mindenre, messzire,
kicsit maradnék, csak még ma este…

Vastaps helyett a rozsdás alamizsna,
mi az elvénült meghajlást méltatja,
s a jólöltözött, új korokba bújt magány
fogást lel a percnyi mámor karcsú derekán,
s e gyöngyöző test ezernyi jeges cseppje
kóbor lelkét nyalja minden árva este…

Görcsös táncot jár a cipők talpa,
nincs még az sem, ki csak belerúgna,
és nem futnak át ujjak fésült, fényes haján,
nem lesz gyűrött, kócos a jólöltözött magány,
s tudja, nem vásik el élre vasalt lelke,
összehajtja, székre rakja minden este…

Nem álmodik, nem remél holnapot soha,
nem mesél már arcán sem kedve sem kora,
nem csüng röpke, csalfa szócska tikkadt, méla ajkán,
némaságba csábította a dús keblű magány,
hol a szótlan fuvallat egyetlen szerelme,
mi lelkét ringatja egy árva, bús verembe…

Lelket tép a szőke zajban,
minden kósza, kecses pillantás,
az öregedő távollétben
a pillanatnak vermet ás.

Testet ér a vallomás,
a térdeplő kigombolt romantika,
hol ajkakon a csüngő csók,
kiköpött, megrágott alamizsna…

Csak az álom, csonkított csoda,
s vértelen, gyáva idomok,
mi hajnalra csak érdes, darabos,
testet őrlő, maréknyi homok…

---------------------------------
A soul is teared in blondy noise
by every ranger, graceful glance,
it digs a pitfall for the moment
in the aging absence,

The statement achieves a body,
the kneeling, unbuttoned romance,
where the flagging kiss on lips
are spat, eaten pittance…

Just dream, truncated miracle
and bloodless, coward member,
which become rough, lumpy sand,
body-grinding, handful day-breaker…

1.
Tüskésen ragyog odakinn
a hajnal rozsdás kereke,
s imát mormol az ébredés:
ma lusta csöndet szeretne,
de felvisít a látomás
egy felpattant szem bogarában,
s átszalad a világon
árván, véresen, haloványan…

2.
Sikítva lángol a föld az új nap
tüzes méhében,
s elsüvít egy formátlan közöny
némán mellettem,
nem ver hátba s dicsér,
mint áldott jó gyermeket,
s úgy szeret még most is,
ahogy rongy lelke szeretett…

3.
Leszakadt a puszta ég
s lett az ember egyetlen árva,
roskadt háttal
a füstös jövő félszemű kovácsa
de ablakot vág tenyerébe,
nyelvet hasít friss húsából,
lát és beszél
az ember fia mától!

4.
S az ostoba,
ki már az arannyal csak játszik,
tettre termett kezével
földön csúszva mászik,
kifolyt, nyálas szavaiból
gombócot gyúr, várat épít,
sírva rombol-tombol, s izzadt hangon
unja meg a régit…

5.
S hiába a nyakkendő,
makulátlan, tükörsima,
míg farkas csecse szoptat
s falka majom várad ura!
Hiába az ékes szó
pödört nyelved hegyén,
nem beszéled a csorda
nyelvét, se te sem én…

6.
Nem kell már az élet,
jó a másé, a cukormázas
s belesüpped kezed,
Te csontlelkű, hazug hájas,
s felhörpinted, mit
ugyan nem érdemelsz,
majd virágzik benned
a fekély, a gyáva mersz…

7.
Görcsben áll a fásult szív,
vért pumpál a terpesz,
a földtől tíz centire,
mondd, ugyan kinek kellesz?
S herpesz kínoz,
a sokat próbált rúzsfolt,
s mégsem pihen a csók,
minden perce zsúfolt…

8.
Alszanak a bárgyú csillagok,
csak a kacsintás fényében
villannak meg a levéltetvek
az avatott szemnek élénken,
másnak a rügy, a bimbó
oly csodás, újszülött tünemény,
miket valahogy félve
nem szólít, nem nevez senki nevén…

Felcseperedtem anélkül,
hogy tudtam volna,
mi az élet tikos bája,
s most, száraz torokkal
koplalok, nézem ugyan
mi csonttestem hibája.

A sors már csak vakablak,
lakályos üreg a semmibe,
hol a múlt már fénytelen,
nem látom, ahogy fürgén
felnőttem, s sorban álltam,
hogy jusson nekem is értelem.

Csak lettem. Csak lettem ide
a világba, hogy tudjak majd
ne létezni s tudjak hiányozni,
s elmondhassam: voltam valaki,
egy komisz mutatványos,
ki életet tudott hazudni…

Bor is meglesz, majd kis mulatás,
pisztolypárbaj, szerelem, mutáns
után a moziból Amerikát érzem,
kicsit vágyik rá dollárokkal fél kezem,
kicsit maradnék még ma este,
hogy megnézzem mindent lefest-e
a valóság, mit képzeltem még otthon,
a tükör előtt, miközben testem fojtom
legszebb ruhámba.
Mert ugye hátha
ma rámtalál a mosoly vagy miniszoknya,
de kicsit vágyom magányra s Duna partra,
lábnyomokra, a Sötétségre,
de egy ölelés, az is kéne.
Csók is meglesz, majd kis csalódás,
merengés, eső és miegymás.
Kicsit vágyom mindenre, messzire,
kicsit maradnék csak még ma este…

Már legombolta kabátját ablakom alatt
a vénséges fa, s ahogy didereg odalent,
a lelkem fázik.
Ruhát köt neki a kézfogás, az utazás,
az elmosódó integetés, s a perc, mikor ez
mind hiányzik.

Zsebemben öklöm az indulattal
játszik, türelmetlen babrál, s fogat
csikorgat a csend.
S rám mutatnak irigyek, ostobák,
ha várakozva didergek
én is odalent.

Tehetetlen vagyok, mint a kőszikla
a patakban, kit simára nyaltak
a fürge habok,
mint az egyre soványodó naptár,
kiből, mint hálátlan utódok,
szöknek ki a napok.

Mégsem jó a csend, vadászik rá a
lappangás, nem más csak egy
újabb mély lélegzet,
s élvezet; a kitágult tüdő,
s benne az unalom, mi fél percig
létezett.

Mégsem jó a csatazaj, mégsem
jó a zűrzavar, az csak kitépett
kóc a fejből,
lázadó fuvallat s maga
a libabőr, mi táncolva menekül
ujjaid elől.

Felébredtem álmomból valahol,
hol az ismerős illat kávét főz
a reggeli köd teraszán,
hová kiülünk, két cukorral kortyolva
a selymes, édes csókot. Lenyeljük,
s várjuk, mi lesz ezután…

Mi lesz ezután? Mikor nevet ki újra
a rosszul kötött nyakkendő,
egy megbotlott vallomás?
Ki, bár leporolta magát, s újra
tanul járni, nem bocsájt meg neki
a pimasz látomás!

S miért kell kolduljon a lélek,
s neki miért csak lehordott ruha
a jussa,
miért kell tolvajokkal háljon,
csalókkal ébredjen, s éljen úgy,
akár a szajha?

Betoppant az este, s míg dúdolnak
a fények, keringőt jár a füsttel
a sóhaj,
a halk nyöszörgés, mi fogolyként
kaparássza torkom, az elvérzett,
karcsú moraj.

S kering bennem a tétova szándék,
csak egy meztelen gondolat, mi egyszer
nagyot remélt,
s ha kérdenék, miért a seb,
miért a kialvatlan némaság? Én csak azt súgnám:
hát ezért…

S ha kérdenék, miért a gúzsba kötött
elme, az aranyláz? S miért e csorda
ki csontra rág?
Én ordítanám: hát ezért! S már pofont
sem kapna a balga nép, ki engem
meg nem ért.

Kitagadott az ősz, ahogy itt
zöldellek egy kancsó napsugár
utolsó kortyai mellett,
én egymagam és ő sárgára
irigyült, nevetett majd félszegen
meztelenre vedlett.

Csak könyöklök, elnézem, hogy
körberajzol az árnyék, s ujjaim közt
ágyat vet a bánat,
álmos szemmel kikandikál, körbenéz,
de sajgó, görbe háttal már sosem
növeszt szárnyat.

Susog a vágy, fogatlan kiállt és
elnyeli a csenddel együtt odafönt
a turbékolás,
még az alig kicsomagolt szerelem,
az üres doboz, a masni s a kis kártyán
a kifogás.

S ma én is beleszerettem a cigarettafüstbe,
mit reggel is izzad a
tegnapi bőr,
dohos testem forró fürdővizet oszt
velem, míg odakint a gondolkodás
bajuszt pödör.

Ma nem tilt senki, ma ölhetnék,
törhetnék száz darabra akármit,
de fabatkát sem ér,
ócska úri muri lenne, feltűrt ujjú
szórakozás, horzsolt tenyér
kölcsönkért könnyekér’.

Ugyan, áruld el mit ér a fel nem
ért asztal, megterített vacsora
fent a magasban,
s mit ér a halk köszönés s
a darab után már nem kívánt meghajlás
s a szünet a tapsban?

Elkopik a pecsét a kilincsen, mit rozsda
nyelve mar, s hanyatt esett sáros lejtőn
a messzeség,
belém karolt, és sikítva zuhant
a távolság; ébren tűrni álmot, mily
hálátlan mesterség…

Nem lettem bölcs, így nem értem
a szavakat, miket hallgat a szád,
miket rám pislog a szemed,
s nem az vagyok, ki a patakból
rád nevet, s kiben magadat
annyira szereted.

Lassú, kényelmes halált ígért
a félrenyelt mosoly,
de lekapart könnyek körme alatt
nem leszek fogoly…

Bordélyház az élet hová
egyszer betértem szeretni,
hol a mozdulatlan gesztus
a szerelmet teremti…

s kopott csókok árnyékában
megpihen a félve gondolt szándék,
mit kiábrándult ébredésbe ringat
egy aznapesti ágyék…

Kiszakít a reggel, kitép
a szétfolyt vágy sorvadt karjából,
s az egyedüllét koszos lepedőjén
meztelenül vádol…

Majd rozsdás szikével szánt végig
a délelőtti magány,
de már megcsillan egy érintés
az este karcsú derekán…

Új test siklik a bársonyos csalódásba
harmatos ösvényt szőve,
nyelvet öltve siklik rajta a vallomás,
hol az ölbe, poros földre…

Bordélyház az élet hová
betértem feledni,
hol a mozdulatlan gesztus
a szerelmet teremti…

Elcsukló hangon lettem a mából
holnap, s csengettyűvel nyakamon
az elkóborolt soha,
mint vén fej fölé az irgalmas, ráncos
hanyatlás, úgy nehezül e büszke
kolomp nyakamra.

S bár lábra állni képtelen vagyok,
s mint kóbor kutya mohón csócsálom
csontra rágott hitemet,
az áhított veszendőség jóllakottan,
mint pimasz utcagyerek, kacarászva
mondott nemet.

Itt maradtam csontnak, lenyúzott
bőrnek, vacsorának már kenyér nélkül
az új kor asztalához,
de rámfagyott mosolyt, viaszos esti
nevetést a porba vet, s a föld mélyének
adományoz.

S én ide születtem, s már hiába fogódzom,
az élet fölött lenget a vézna
köldökzsinór,
s megsúgták nyikorgó hangjukon a bölcsek;
ne remélj te koszos újszülött,
elszakadhat bármikor.

Tinta testem tölcséren át csordogál
a lapokon eláztatva a sorokat,
a drága papírt,
kortyolja saját szavait, szerelmes betűket,
miket keservesen átpréselt és kék
vérével sírt…

Hány könyv kell, hogy elvérezzek s hányat
csábít el kezedből a savanykás műgyűjtő,
a rozsda s penész,
s torkomat facsarja a kérdés: lesz-e olyan
porcikám, mit a por s enyészet
a polcodon emészt?